Szimpózium 31.

Az 1591–1606 közti, „tizenötévesnek” is nevezett háború Magyarország történetének addigi legvéresebb és legpusztítóbb hadakozása volt. Ugyanakkor soha addig nem volt az ország ilyen tartósan a nemzetközi figyelem középpontjában, hiszen másfél évtizeden át Magyarország volt az iszlám és a kereszténység első számú frontvonala, az érdeklődást pedig csak fokozta, hogy a legkülönfélébb népek seregei és segédcsapatai fordultak meg a magyar hadszíntéren 15 év alatt.

Ennek a másfél évtizednek igen jelentős a lecsapódása a korabeli történetírásban, amely reflektált a konkrét eseményeken túl a magyarok és az ide érkező idegenek viszonyára is.

A panel során négy történetíró kapcsán vizsgáljuk, hogyan jelenik meg a korabeli történetírásban magyarok és külföldiek cseppet sem ellentmondásmentes viszonya.

Bakos Dzsenifer (SZTE): Egy elfeledett történetíró – Joó János és a hosszú háború első évei

Gyulai Éva (ME): Egy unikális prágai nyomtatvány és egy elfeledett emlékirat – Daróczy Ferenc és Erdély

Kasza Péter: (SZTE–OSZK): Az elveszett Szamosközy? – Bethlen Farkas művének Bocskairól szóló része

Nagy Gábor (ME–OSZK): Isthvánffi Miklós és a hosszú háború

Petneházi Gábor (University of Innsbruck): Traumából ideológia: a tizenötéves háború Szepsi Laczkó Máté feljegyzéseiben és a 17. századi magyar protestáns történeti gondolkodásban

Zászkaliczky Márton (ELTE HTK): Magyarok és ellenségeik: nemzetdiskurzus és nemzetfogalom a Bocskai-felkelés irataiban